Kárpáti Kaligula

Felhaszált irodalom – hogyan is kell felhasználni az irodalmat, ha fogalmam sincs?

(Vázlat!)

Részemről irodalomesztétikai megközelítésemben Gadamer meglátásai alapján határolom körül az irodalmiságon belüli- és kívüliséget. Vagy mi. És akkor mit is jelent ez? Ki is az a Gadamer, és miért is használom fel elmélkedéseit saját irodalomelméleti kutatási anyagaimban? És használom, elsajátítom, alapul veszem, ne adj isten Ctrl-c Ctrl-v, vagy mit is-hogy is? Az egyetemi évek alatt sok stációt megjár az ember, a beszúrósditól az egyetértésen át az elutasításként alapul vételig. De mit is kellene tulajdon képen kezdeni a szakirodalommal? Hogyan jutok el az olvasástól a befogadáson át a horizontok közelítéséig? Nem titok, hogy a legtöbb esetben ez nem több egy dőlt betűs résznél, odabiggyesztett lábjegyzetnél, szöveg végi felsorolásnál. A kaotizmust a posztmodern irodalomelméleti írások, elmélkedések milyensége csak fokozza, a kijelölt álláspont igazolása helyett eleinte elbizonytalanítanak. Mondjuk, iskolát akarunk választani egy szöveg elemzési stratégiájának kijelöléséhez, ahogyan azt tehetjük a leíró, történeti, feminista, marxista stb. megközelítések kapcsán, s helyesen járunk el, ha effajta kijelölésekkel utat mutatunk tanulmányunknak. De mit tehetek jelenkori „iskolák” esetében? Tegyük fel, pl. egy szakdolgozat bevezetőjében ezt olvassuk: Heidegger és Gadamer irodalomelméletre vonatkoztatható tételeivel párhuzamban; vagy lyotardi irodalom-felfogást követve a nagy elbeszélések megszűnésében; esetleg a “ szerző halálával” bevezethető barthesi hatásmechanizmust követve stb. Mit tudunk ezzel elmondani, s írásunk, gondolkodásunk milyen valódi fogódzókra lel a posztmodern szakirodalomban? Mely megfogalmazáskor nem vétünk hibát? Merhetem-e írásomat posztmodern gondolkodóktól lesett tételekre alapozni, egyáltalában maga a posztmodern korszelem, ha van, nem épen az igazság totális pluralitásában kérdőjelezi meg önmagát? Schein Gábor óva intett az olyan kijelentésektől, melyek tételes igazságokat előfeltételeznek, utalva erre, vagy arra a megalapozó gondolatra. Irodalomelméleti fejtegetésben minden gondolat új, saját hagyományában kell, hogy helyt álljon. Hagyományként, előítéletként, prekoncepcióként fogom fel mindazt a tudást, ismeretet, amit a szakirodalom feldolgozása, mint olyan, nyújt. Hogy milyen viszonyt alakítok ki ezzel a hagyománnyal, előítéleteim mennyire kerülnek előtérbe önmagam számára is, megmutatkozik abban (is)[1], hogy prekoncepcióm mennyiben változik eszmefuttatásom befejeztével. Önmagát értelmező hivatkozással ide kívánkozik Gadamer Igazság és módszerének bevezetője, melyben „Arra a „tudományos” tisztességre szólít fel, hogy valjuk be az elkötelezettséget, mely minden megértésben érezteti hatását…a kérdés…az, hogy…akarásunkon és tevékenységünkön túl mi történik velünk” (?). Nem szabad az adott értelmezés, gondolat autoritását „átvennünk”, elfogadnunk úgy, hogy figyelmünk elsikkad az általános tételek sematizáltsága felett. Gondolkodásunk teremtő szándéka kreativitásából kiragadva képtelen magára a dologra összpontosítani a tekintélyként elfogadott autoritás súlya alatt.

A már elsajátított anyag tulajdonképpeni feldolgozása saját írásunkban alapvető hermeneutikai szabályossággal történik. Mivel nem hagyhatjuk figyelmen kívül akaratlan gondolkodási szokásainkat, ugyanakkor ezek észrevétlenek is, előítéleteink játékba hozásával meg kell értenünk magának a megértésnek a hermeneutikáját. A megértés-értelmezés-alkalmazás lineáris folyamatában vázolható legegyszerűbben a posztmodern értelemben vett alkalmazás hermeneutikai problémáját. Az egyszerűnek látszó séma ott válik izgalmassá, ahol felbontjuk a megértés (inplicit) és értelmezés (explicit) struktúramozzanatait: értelmező nyelv és értelmező fogalmakra. Mivel ezek számunkra egy adott értelmezési módot, beszédmódot írnak elő saját történeti hagyományunk alapján, az elsajátítandó szakirodalom és saját értelmezési horizontunk alapvetően nem egyezik. Előreutalva pedig elmondhatjuk, hogy az aktuális alapkérdés lesz a harmadik horizont, mely jó esetben saját hagyományunk és az alkalmazott megértett tudás horizontjainak bizonyos összeolvadásában jön létre[2]. Tudományos igényünk mást kíván, mint amit észrevétlen gondolkodási szokásaink diktálnak, így kötelesek vagyunk felnyitni saját gondolkodásunk mozgásirányait, amit szintén a nyelv ural.  

Az értelmező nyelv problémája

Mindannyian szembesültünk az egyetem korai szakaszában a szaknyelv nehézségeivel, értelmezési problémáival. Laikus olvasó laza mozdulattal vágja a sarokba a szikla kemény, magyar kifejezéseket alig (képeket egyáltalán nem) tartalmazó szöveggyűjteményt, míg az irodalmár\nyelvész hangos „ühümm” és „persze!”-k közepette világosodik meg a trópusok völgyében hirdetett igéktől. Itt bizony van egy közlekedési nyelvezet, amit el kell sajátítani, ha asztaltársaságul az irodalomtudományokat választottuk. Az egyes szakkifejezések, mint a végletekig leegyszerűsítet e=mc² a hátterüket nézve akár évezredes tanulságot is hordozhatnak, értésüket (és nem félre), helyes használatukat megkívánja a kommunikatív szakszöveg-alkotás. Mint láthatjuk, itt a lang-on és parole-on kívül is akad az értelmezést, értést befolyásoló tényező.

Az értelmező fogalmakkal kapcsolatban még tovább kell ásnunk a nyelvi kommunikáció mélyrétegei felé. Ugyanis ez a kommunikáció nem pusztán a nyelv játékba hozásával valósul meg, hanem egész konvencionális hagyományunk, létszituáltságunk befolyásolja. Hogy tisztán lássuk, miről is van itt szó, először határoljuk be a fogalmainkat pusztán az absztrakt fogalmakra, melyek felmutatása, vagy rámutatás nem lehetséges. Kifejtésük tehát magában is okfejtés, így kb. a tyúk és a tojás kategóriába esik[3]. Ugyanakkor, mivel a konvenciók az őket alakító környezettel együtt változnak, kulturális és egyéb forradalmak kapcsán keletkezhetnek, eltűnhetnek, így folyamatos mozgásukat a nyelvben is dekódolni kell. A megértés folyamatát tekinthetjük historikus folyamatnak is, ahogyan azt Heidegger is teszi. Nála a megértés felvázolás jellegű, ami a tökéletesség előlegezésével(Collingvood) újabb és újabb körökkel bővíti a megértés hermeneutikai körét[4]. A fogalmakra vetítve ezt a hatástörténeti működést azt kell megértenünk, hogy előítéleteink újra és újra blokkolhatják a megértés folyamatát, ha nem vagyunk hajlandóak kockára tenni őket. A fogalom, gondolat nem tárgyként tekintendő, hanem létében, mozgásában, a saját hagyományunk és a történeti tradíció feszültségében hozza játékba önismeretünket. Amennyiben sikerül a gondolat  eltárgyiasítását levetkeznünk, a fogalom rendelkezésünkre áll, helyes alkalmazásában fegyvertárunk részévé válik.

A célunk tehát, hogy helyesen alkalmazzunk adott szakirodalmat, több lépésből áll. Alapvetően saját nyíltságunkat kell kipróbálnunk, a tapasztalás nem anyagi síkján. A hagyomány valódi kommunikációs partner a nyelvben, megszólaltatása mindig negatív, amennyiben az új tapasztalat valamilyen régit cserél újra, jobbra. „A kérdés értelme az irány, amelyben az értelmes válasz bekövetkezhet”(Gadamer). Az ellentmondás abban rejlik (valódi feloldhatatlan dialektika), hogy a kérdés elsődleges a tudással szemben. Minél jobb kérdéshorizontra teszünk szert, idővel annál értékesebb válaszokat találunk, nyitottságunk egyre magától értetődőbbé válik. Nos így segít a szakirodalom.

Házi feladat

Játszunk el a gondolattal, hogyan írnánk le a leírhatatlant, az általunk, történeti, társadalmi szituáltságunkban aktuálisan elképzelhetetlent, nem létezőt. Mondjuk, hogyan festene egy belső égésű motor leírása egy 18. századi ember felfogásában? És mit fejtenénk meg mi ama leírásból –  vajon most, a 21. században ráismernénk-e az Otto-motorra?  Létezik egy elképzelés, miszerint a fogalomalkotás csak már meglévő, kéznél lévő dolgokból lehetséges, ami azon túl megy, már transzcendentális, metafizikai lényegű. így nem volt képes az emberiség sokáig felismerni mai szemmel alapvető természeti erőket, törvényszerűségeket. Szól egy monda egy indián sámánról, aki egy nap furcsa jeleket látott a tűzben. Másnap lement az óceán partjára, ahol a legerősebben érezte a transzcendentális jelenlétét. Így ment ez napól-napra, és az érzés egyre jobban fokozódott, ahogyan a kietlen, végtelen óceánt kémlelte. Aztán hirtelen, látszatra a semmiből spanyol konkvisztádorok ugráltak ki a csónakokból, egy vízen úszó házból. A fejtegetés úgy szól, hogy mivel az indián sámánnak semmilyen előző tapasztalása nem volt vitorlás hajóval kapcsolatban, így a napok óta az óceánon közelítő, majd a partközelben horgonyzó hajó tulajdonképpeni látványa agyában nem volt képes valóságos gondolattá, fogalommá válni, csupán nyugtalanító észleléssé. Ezzel a történettel pusztán arra utalok, hogy a megfogalmazás, mint megtestesítés, már az ősidőktől kezdve egyik legnagyobb misztériumunk, akár a varázsigékre, akár a Biblikus Igére gondolunk. Ha egy nyelvi elem nem utal semmilyen létezőre, attól még, mint nyelvi egység, használható, mivel a nyelvben összefüggésben van egyéb nyelvi elemekkel. Önmagában álló fogalom létének vagy nemlétének kérdése azonban értelmezhetetlen[5]. Tulajdon képen, ami nincs a nyelvünkben, az nem is létezik[6]. Hisz hogyan is lett volna képes a sámán elmondani, amit lát, ha semmilyen eszköz nem áll rendelkezésére ehhez. Mintha egy vaktól kérdeznénk a színek mibenlétét, vagy egy színvaknak akarnánk megmutatni a pirosat. Tehát egy fogalom hangalakjának jelentése addig valós, amíg a nyelvjátékban részt tud venni. Ha számunkra egy fogalom „idegen”, azzal arra utalunk, hogy nem vagyunk képesek mit kezdeni vele. Amíg ez fenn áll, addig persze fontosságára, még puszta létére sem vagyunk képesek rákérdezni (ugyancsak mi késztetne egy színvakot a színek használatára való rákérdezésre? mihez kezd vele?). Smith az 1984-ben pusztán sejti a világot, hogy ne lehetne másként is. Az ott felvázolt zárt, sematikus diktatúra azonban olyan zárt kör, mely önteremtő és önfenntartó. Az ellenszegülés – mint a Mátrix tervezett anomáliája – pusztán a zárt körben használt fogalmakkal, lehetőségekkel lehetséges. A dolog tagadása, elhallgatása is megerősíti annak létét, ha fogalom sincs, mi lehetne helyette, az ellenállás üres gesztus. A forradalmak mindig teljes paradigmaváltással járnak együtt. A király helyett nem nem-király kell, hanem választott fejedelem, a diktatúra helyett nem a nem-diktatúra, hanem a demokrácia tud fellépni stb. A lényeg a változásban pontosan a megfoghatatlan. Az az ugrás, ami meghaladja fogalmi síkon a gondolkodásban lévő korlátokat. Ezek azok a fogalmak, amik korszakjellemzőkké válnak. Kisebb léptékben igaz ugyanez a tudományágak paradigmaváltására, az irodalomtudományban is.