Kárpáti Kaligula

Érti-e Szathmári a pénzügyi válságot?

(egy Belohin poetikus karcolata)

 

Szép, új világ. 1948-tól napjainkig. Sok minden történt amaz bizonyos „második természet” uralkodása alatt, posztindusztrialista, posztmodern és poszt humusz. Mert a föld már nem egészen azé, aki megműveli. Én úgy értettem, ezért panaszkodnak pl. az xyoniak. Nem a banki csődök szárítják ki a földeket. Persze jót sem tesz, ha az államkötvénybe krumplit csomagolhatunk. Tőzsdére a répabiznisszel! Node szükség van erre tényleg?

Úgy tűnik, olykor egyesek előtt mintha kristályos tisztasággal állna meg egy pillanatra az élet, hogy alaposan megfigyelhessék, Istenadta tehetségükkel leírhassák. Hogy aztán a kutyát se érdekelje, vagy legfeljebb azt, de az meg úgyis csak ugatja. Persze, ez sem valóság. Mármint, ez írás, profánabbul: szövegvalóság. És hogyan is lehetne ebben igazi, földi, objektív igazság? Nos tételezzül fel, hogy van. Odakint. Akkor nem az lenne a logikus, hogy minden értelmes lény afelé törekedjen, mint azt a józan ész, vagy akár csak a tiszta életösztön megköveteli? Szathmári józan embere is belátja, hogy csakis a tiszta ész győzedelmeskedhet az emberi gyarlóságok felett. Mégsem képes salyát magát megmenteni. Talán majd másokat, gondolhatnánk. De nem. Nem képes saját történetét olvasni. Vagy egyszerűen csak félrecsúsznak a horizontok, és a ketni szerint már nem érhetjük el sehogyan sem az abszolút bötót.

Szathmári Goulivere ugyanabban a világban bolyong elveszetten, amelyben él, csak más a nyelv, mások a szavak, másként kell olvasni. Persze mi, értő olvasók annál inkább látjuk a fonákságot, minél inkább Gouliver nem képes rá. Mi, persze, úgy olvasunk, ahogyan kell, hiszen józan eszünkre apellálnak, szinte lakmuszpapírt nyomva az orrunk alá. És akkor hogy is van ez? Mi értjük Szathmárit, Szathmári pedig, úgy látszik, már akkor értett minket. Goulivereket.

Persze az emberi lélek önmagával való küzdelmének cikornyásabb leírása nem újdonság, akármelyikünk tisztában lehet Joung kettős természetével, Freud pszihoanalízisével vagy Schopenhauer akarat-ösztön világával. Ha akar. Ha olvassa. Ha érti. Nabokov szerint az emberek, akik egyre inkább hasonlatosak a tárgyaikhoz, maguk is inkább tekinthetők valamiféle szerkezeteknek, automatáknak. Ebben a másodlagos természetben újra csak mindíg önmagunkhoz térünk vissza, mint egy jól működő kávégép. De a gépnek éppen az ad értelmet, hogy vanaki használja. Hogy emberek veszik körül, ha úgy tetszik, a gépi társadalom emberi környezetben létezhet csak. Mikor az ember megtette istenének a gépet, önmagát tárgyiasította el. A logikák, az egyszer egyek átváltoztak bonyolult, megfejthetetlen hátterű szisztémákká. Az ember fokozatosan elfelejti, hogy ő, akár most is képes autót, mozdonyt, gyufát készíteni, s ezek minden csodálatosságuk ellenére sem függetlenek, uralkodók.

De visszatérve, igen, lehet, hogy jellemünk, énünk az, ami nem hagy minket az egyenes úton. Az a valami, amit Dosztojevszkij érdeknek, kíváncsiságnak, vágynak mond. Ami felrúgja a tervszerűt, az unalmas jólétet. De vajon ez a Szathmári, ugyan honnan sejtette meg, a világgazdasági egyszer egyet? Hogy tulajdonképpen: dolgozol: eszel...lenne, ha a lakosság ebben teljes számmal résztvenne. Mégvalami: hogyan tehet fel egy könyv olyan kérdést, hogy kell-e könyv? És mi mihez kezdhetünk egy effajta, önmagában is kétes olvasmánnyal?

Nos azt hiszem, ez a Szathmári Gouliverje sokat kell még, hogy utazzon. És talán nekünk is kellene, kinek kinek egy egy saját Gouliver, saját kristálytiszta pillanattal, felismeréssel.  Szóval egy kis önolvasat sosem árt.