A Villanyspenót wikiből

írta: Vári György
megjelent: Élet és Irodalom, LIII. évfolyam 14. szám, 2009. április 3.

Horváth Iván, az egyik legfontosabb, legérdekesebb magyar irodalomtudós, szellemes cikket jelentetett meg az ÉS-ben (Magyar irodalom történet, 2009/11., márc. 13.). Írásában arra keresi a választ, hogyan tekinthetik evidenciának, egyáltalán hogyan gondolhatják komolyan tekintélyes irodalomtörténészek, hogy az irodalomban nincsen fejlődéselv. Végül arra jut, hogy az irodalmi fejlődés ténye annyira nyilvánvaló, hogy nem is lehet őszintének tekintenünk az ellene felhozott érveket, valami másra kell gyanakodnunk, aminek a képtelen érvelés csak álruhája. Az új irodalomtörténet azért szakít a fejlődéselvvel, mert el akarja törölni az eredetközösségi, etnikai nemzettudat és nemzeti irodalmi tudat hagyományát, a mindent megengedés voltaképpen a kizárás kizárása. Ezzel a fajta, a magyar irodalomtörténet történetében igen erős, fejlődéselvű tradícióval kíván szakítani a háromkötetes munka. Azért, hogy másoknak már ne legyen szükségük elhatárolódásra, ha egy másik történetet építenek majd fel, ámbátor Horváth Iván is hangsúlyozza, hogy vannak olyan nagy hatású, népszerű, fejlődéselvű elbeszélései a magyar irodalomtörténetnek, amelyek nem ennek a tradíciónak a szellemében gondolkodnak, hanem akár e tradíció ellenében. Ez a megállapítása végképp megmagyarázhatatlanná teszi, hogy amennyiben ez - empirikusan igazoltan - lehetséges, miért nem választják az „őszintétlen" szerkesztők ezt az utat, ha céljuk pusztán egyfajta „eredetközösségi" alapú fejlődéselv opponálása. Horváth Iván lélektani kisregényének szereplői ezen a ponton kissé motivációvesztettnek tűnnek. Paradox módon Horváth igazat ad a legfőbb, ámbár legalábbis hivatkozott cikke tekintetében mindenfajta vitára teljesen méltatlan és alkalmatlan vitapartnere, Papp Endre írását átjáró, agresszivitást szülő, paranoid sejtésnek, miszerint ez a nagy-nagy tolerancia, a mellérendelés látszata voltaképpen alig bújtatott kizárás. Csak éppen nem az „igazán magyar" irodalmi problémákat zárja ki az irodalomtörténet felépítése, hanem a türelmetlen, etnicista, ugyanakkor készségesen opportunista hagyományelemeket, elsősorban az egyszerre faji és osztályalapú népi mozgalom hagyománytudatát.

Nézzük akkor először a fejlődéselvű irodalomfelfogást támogató érveket. Horváth rekonstruálja azt a történelmi folyamatot, amelynek során kialakult a jelenleg használatban lévő irodalomfogalom, autonómmá vált az esztétikai szféra és ezzel párhuzamosan kiépült az a társadalmi tér, az az intézményrendszer, ami ma körülveszi az irodalmat és az információs robbanással csak még sokkal jobban kiteljesedett. Ebben az értelemben nem elvitatható az irodalmi fejlődés, állítja Horváth Iván. Horváth cikkében a magyar irodalom történetének elbeszéléséhez lehetséges cselekményfajtákat rendel, ezek közötti választásként mutatja be az irodalomtörténész tevékenységét. Ugyanakkor saját elbeszélésének értéktulajdonításait mintegy az általa rekonstruált tényekben eleve meglévőeknek tekinti, noha ennek a fejlődésnek bizonyos elemeit és szakaszait Hans Georg Gadamer vagy egyéb kul­túr­kri­ti­kus gondolkodók éppenséggel hanyatlásnak ítélik, az igazságkérdés elveszítésének, a kultúripar fellendülésének stb. Maga Horváth is utal az információs forradalommal kapcsolatos szkepszis lehetőségére, szövege akár azt is lehetővé teszi, hogy úgy gondoljuk, osztozik ebben a szkepszisben. „Nem kell felhőtlenül örülnünk a képzeletipar mostanában kibontakozó virágkorának. Nem okvetlenül a miénk ez. A történetíró talán nem csak olyan fejlődést képes fölismerni, amely épp őhozzá vezet el." A fejlődés tehát nem értékesebbé válást jelent, hanem egyszerűen bővülést. Ugyanakkor, mint későbbi mondataiból kiderül, maga Horváth Iván is értékgyarapodásnak tekinti ezt a bővülést: „Akinek számít a magyar irodalom, az hogy nem veszi észre, hogy nem tulajdonít jelentőséget annak, hogy tökéletesen valóra vált Balassi ábrándja, Kazinczy törekvése?" - kiált fel méltatlankodva és lelkesen.

A kultúrkritikus gondolkodók emlegetése nem tekintélyérv, nem azt állítom, hogy igazuk van, csak annyit, hogy mindenesetre lehetséges másként is elbeszélni a Horváth Iván által vázolt folyamatot, nem csak fejlődésként, tehát a folyamat puszta bemutatása nem igazolja az irodalmi haladás tézisét. A szövegből világossá válik, hogy Horváth azért látja fejlődésnek az általa leírt folyamatot az irodalmi termelés bővüléséről, mert egy pozítivnak tekintett történelmi fejlődés keretein belül helyezi el, a liberális demokrácia és a kapitalizmus térnyerésének üdvös folyamatában.

„Pedig (talán kisebbségben, de) vannak itt olyanok is, akik nem a marxizmus vagy más szélsőséges eszmerendszerek felől érkeztek, illetve föladták korábbi elkötelezettségüket. Vannak, akik meg tudják látni a szabadságon és magántulajdonon alapuló, válságokra és megújulásokra képes társadalmi berendezkedés századok óta tartó térhódítását. A Szovjetunió bukását. A népuralom győzelmét egész Európában. A rohamos fejlődést egész Ázsiában. Egy olyan (Francis Fu­kuya­ma, 1992 szerint hegeli) nagy elbeszélést, amely kivételesen nem vált érvénytelenné. A függetlenné vált Magyarországon (amely ezer éve, az EU elődjéhez, a nyugati kereszténységhez való csatlakozása óta nem tapasztalta a távlatok olyan kitágulását, mint ami 18 éve tart) Lyotard mélabúja már-már mulatságos." Abban, láttuk, egyetértünk Horváth Ivánnal, hogy minden történeti elbeszélés gondos szelekció eredménye. Ő azonban hajlamos elég gyakran megfeledkezni erről a meggyőződéséről. Az a benyomásunk, hogy Horváth Iván megint elfelejti, hogy a saját, fejlődéselvű, fu­ku­ya­mai történelem-elbeszélése is számos történetelem kizárásán, más elemek megfelelő csoportosításán alapul. Amiről nem esik szó ebben a helyzetértékelésben: A kapitalizmusok ciklikus válságai, Közép-Európa fenyegetően erősödő térségi nacionalizmusai, a be­ván­dor­ló­tö­me­gek integrációjának problémái Nyugat-Európában, a közel-keleti konfliktusgóc megoldatlan kérdései és az ezzel kapcsolatos fenyegetettség, a klímakatasztrófa veszélye, a globális terrorizmus térnyerése stb. Noha én magam nem kis részben osztom ezeket az aggályokat, lehet, mások meg tudnának győzni, hogy nem komolyan veendők. No de ki sem térni rájuk, mi több, komolytalannak, már-már komikusnak, egyenesen rosszindulatúnak, totalitárius hajlamúnak bélyegezni ezeket - ne feledjük, mindazok képesek meglátni az egyetlen, napnál is világosabb igazságot, akik nem valamelyik szélsőséges eszmerendszer felől jönnek - azért mégiscsak meghökkentő. Horváth Iván azt írja, nem kenyere az eredetiség. Erről a kijelentésről mindannyian, akik akár csak kicsit is ismerjük életművét, tudjuk, hogy csak szerénykedés. Azoknak, akik esetleg nem ismerik, az előbbi, meghökkentő mondatok is bizonyíthatják ezt.

A cikk legeredetibb-legmeghökkentőbb sorai a népi mozgalomról írottak, emlékszünk, az ő hagyománytudatuk kizárása volna a fejlődéselv elvetése mögött megbúvó titkos és nemes szándék Horváth szerint. Bevezetésképp: aligha kell mondani, a népiek mozgalma igen problematikus, ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volnának halhatatlan erényeik, hogy ne volnának a harmincas évek magyar progressziójának fontos részei, egyes képviselőik a század magyar szellemi életének legfontosabb figurái közül valók. Továbbá, ha mindez nem volna igaz, akkor is megérdemelnék a méltányos elbánást. Horváth Iván legfontosabb vádpontja szerint a népi irodalmat antiindividualizmusa, osztály és/vagy faji alapú gondolkodása egyszerre tette védtelenné mindkét totalitárius fertőzéssel szemben. A népi mozgalom bármikor hajlandó megalkudni az ország függetlenségének tekintetében, képviselői készségesen válnak vazallussá. Horváth írásában ugyan szerepel egy szép és pontos bekezdés a népiek közti nagyszerű és bátor emberekről, lelkesítő céljaikról és eredményeikről, más helyeken mintha mégis homogénnek tekintené a mozgalmat, legkivált a kollaborálás tekintetében: „ez az írócsoport nagyfokú megértéssel viseltetett a szovjet kommunizmus iránt", mi több, úgy vélték, „e téren bármit, bármilyen elvtelen engedményt megtehetnek, s a nemzeti függetlenség hívei sohasem fogják fölemelni a szavukat".  Mintha nem hallott volna a Márciusi Frontról. Mintha nem hallott volna Kovács Imréről. Mintha sose hallott volna a század legbecsületesebb és talán legnagyobb magyar politikai gondolkodójáról, a híres zsidókérdés-tanulmány szerzőjéről, 56 hőséről, Bibó Istvánról.

A nemzeti függetlenség tekintetében messze nem homogén a népi tábor álláspontja. Azért Németh és Erdei szárszói vitájáról nem szabad elfeledkezni. Egyáltalán: nem volna szabad megfeledkezni Németh teljes életművéről úgy, ahogy van, Horváth Iván mégis épp ezt teszi, miközben sűrűn emlegeti Németh nevét. Horváth szerint a Kisebbségben szerzőjének bizonyos kijelentései arra engednek következtetni, hogy a „megszállók iránti ferde türelem lehetősége az írócsoportban talán már abban az időben észlelhető lehetett volna, amikor még nem a szovjet kommunizmus, hanem a német nemzetiszocializmus fenyegette gyarmatosítással Magyarországot". Gyorsan írjuk le, anélkül, hogy fel akarnánk menteni Némethet tévedései és bűnei alól: ez rágalom. Németh félve és kétségbeesetten tiltakozva gondolt mindvégig arra a lehetőségre, hogy a német nemzetiszocializmus gyarmatosítja hazánkat. Mindez, ha tetszik, abból a könyvéből - valóban: életműve egyik erkölcsi mélypontjából - is kiolvasható, amire Horváth utal, a Kisebbségben-ből. A könyvet végig áthatja egy mélységes, protestáns gyökerű, függetlenségi szellem, a Habsburg-háztól való viszolygás, még Tria­non kapcsán is megemlíti a szerző, feltétlen előnyeként, hogy függetlenné tette az országot. A Habsburg-hű Szekfű Gyulával folytatott szenvedélyes vitája is ezt mutatja. Horváth Iván kettős mércéjének szép példája még Petőfi és Csoóri szem­ügy­re­vé­te­lé­nek különbsége. Amíg a szöveg elején tisztázzuk, hogy az irodalom nem „igazságköteles" megszólalás, ezért Petőfin nem akadunk fönn, amikor a forradalmi terrort magasztalja, legfeljebb republikánus meggyőződésünk jut eszünkbe, ugyanakkor viszont, amikor Csoóri Sándor Che Guevarát búcsúztatja versben, nagyon is fönnakadunk azon, hogy a forradalmi terrort magasztalja, és immár eszünkbe sem jut, mit is mondtunk szövegünk elején arról, hogy az irodalom nem igazságköteles. Noha a Csoóri-versben az olvasható, hogy:  „Vászon katonazubbonyodban a szabadság veritékezett", eszükbe sem jut szabadságszerető meggyőződésünk és az, hogy ezért eltekintsünk attól, voltaképpen miről-kiről van szó, noha Csoóri, szemben Petőfivel, nem biztat lincselésre, tehát ha akarnánk, még könnyebben is érvényesíthetnénk elveinket. De nem akarjuk. És ez baj. Azért baj, mert mindez csak még jobban megnehezíti a problémák tisztázásának megkísérlését, az értelmes beszédet.

Végezetül tökéletesen érthetetlen számomra, hogy Nádas Péter vajon miért nem része a hagyományközösségi elvű nemzeti irodalomnak, ha annak mindenki része, mert „a magyarság teljes hagyománykincséhez való ragaszkodást" értjük alatta.

 Sejthető, hogy azért, mert Nádasnak - állítólag - nincs humora. Ami bizony, ha így van, nem előny. Ugyanakkor az bizonyos, hogy van számos más erénye, a legkevesebb, ha azt mondjuk, hogy ezek nem elhanyagolható erények. De nem is ez a fontos. A fontos az, hogy megmagyarázatlanul marad, hogy a humor hiánya miért zár ki a „mindenki", a befogadó nemzet közösségéből. Miért épp ez? Mi a helyzet, mondjuk, a jólneveltség hiányával? Az is nemes erény, bár a humort magam is jobban kedvelem. No de ez csak mégse válasz? - ahogy Heine kérdené Karinthy hangján.