Pap Ildikó Holtunkiglan

Pap Ildikó Holtunkiglan című írása 2006-ban jelent meg Kárpátalján a KMKSZ kiadásában. A nem rövid – 244 oldalas – könyv 44 fejezetre tagolt, kevert műfajú. A borítón egy lepke látható széttárt szárnyakkal. Ez a motívum jelentheti a sorsok összefonódásának pillangó-effektusát is, mint ahogyan Penckófer János írja a könyv hátoldalán. De talán az igazán csak mozgásban kiteljesedő élet kimerevített képe és a szóban oly kevéssé kifejezhető ígéret: Holtunkiglan ellentmondása magába sűríti azt a vergődést, ami életként a főhősnőnek jutott.

Naív irodalmár vagyok: hiszek az írott szónak. Persze ez nem jelenti azt, hogy bármi leírva igazzá válik, hanem, hogy a szándék nem lehet hamis.

Egy irodalmi alakot elemezni, kritizálni, vizsgálni érdekes dolog. Élő embert azonban már egészen más lapra tartozik. Elsőre persze nehéz eldönteni, Hogy Vera mennyire élő, mennyire valóságos? Ehhez talán azt kell először tisztázni, hogy melyik világot tekintjük annak. Túlságosan erős, amit láttat, túlságosan sok, amit kapunk. Sok a lelki nehézség, elviselhetetlen a testi megpróbáltatások sora. Nagyon nehéz a regénnyel foglalkozni, annyira leköt a leírtak valóságosságának teremtett hite. Túl pontosak a leírások, túl sok az információ ahhoz, hogy elsőként a regény (vagy inkább „bazi” hosszú novella?) szerkezetével, a jellemábrázolással, narrációvall stb. foglalkozzam. Tudnom kell az igazat: önéletrajzi írás, vagy a lelki-testi összefonódás, élettapsztalat és sors pontszerű, saját valóságteremtő megvalósulása, egyzerűbben: regény? Először is az írás műfaji sajátosságait kell megvizsgálnunk, mivel sokszor csak utólag válik értelmezhetővé a kapcsolat forma és tartalom közt. Tisztázni kell, hogy leginkább az önéletrajznak, az énregénynek, vagy esetleg a visszaemlékezésnek a jegyei határozzák meg, esetleg olyan műfaji keverék, ahol szerkesztetlen egységben tagolhatók a referenciák? Ezek a kérdések nem pusztán filológiailag lehetnek érdekesek, de a narrációval együtt rávilágítanak a történet keletkezésére.

Legelőször vizsgáljuk meg a nyelvi utalásokat a szövegben. Az egyes szám első személy használata a legegyszerűbb fogódzónk, ami mindenképpen önéletrajzi (egyenlőre ne gondolkodjunk azon, hogy valóságos-e a személy, vagy sem) jelentésű. A párbeszédek, monológok szintén „én” személyűek, a történetek velem esnek meg, így a virtuális személy, akit azonosítani is tudunk Vera-ként, feltöltődik személyes karakterjegyekkel. Mindez persze nem visz minket közelebb a személy valóságosságának kérdéséhez (szereplő és szerző azonossága), de ezzel majd a későbbiekben foglalkozom. Fontos nyelvi utalás a kezdeti „Férjemnek” felírás. A dedikálás éppen olyan jelentőségű, mint a szándék. Vegyük sorra, milyen olvasói és írói referenciákat határozhat meg ez az egyszavas utalás:

A fenti táblázat alapján feltehetünk még egy fontos kérdést: vajon kit tekintünk olvasónak? Azaz Pap Ildikó, mint első olvasó miként interpretálja „saját” (tulajdonképpen csak a fikció tulajdonjoga áll fenn) szövegét? Hogy ezt megértsük, vegyük szemügyre az író és olvasó között kötött „szerződést”. Mivel a regényben sehol nem kapunk utalást a főszereplő, az elbeszélő és az író azonosságára, így beleérzésünkre hagyatkozunk. Leujean szerint sokkal inkább vagyunk hajlamosak hitelesnek hinni a fiktíven írt visszaemlékezéseket, mint az önéletírásokat, egyszeűen azért, mivel előbbinél mi magunk „nyomozzuk” ki a kétségtelen azonosságokat. Persze ez a módszer akkor a legérdekesebb, ha a szerző számunkra elérhetetlen távolságban van (egyszerűbben szólva: halott). Itt viszont belátható idő és tér van köztünk és a szöveg között. De még így sincs semmi, ami meghatározná, összefogná az entitásokat, hisz ugyan mit mond nekem a borítón feltüntetett név? Mire garancia ez a fogalom, tulajdonnév? Miben különbözik, mondjuk ettől: Vera? Úgy értem, változna-e valami, ha fordítva szerepelnének a nevek: írta – Vera, főszereplő: Papp Ildikó. Az én következtetésemben a lényeg a következő: szerződés hijján (sehol nem szerepel, hogy „életem története” vagy hasonló), író – szereplő azonosság hijján semmiképp sem tekinthető a mű önéletrajzi írásnak. (Miért nem saját névvel, vagy egyszrűen a névmásokkal fejezi ki az azonosságot, ha igaz? Milyen titkok vannak még?) Konkrét utalásokat találunk arra, hogy „Vera” ismeri sorsát. A korai történések megítélése, kommentlálása az írás során arra utal, hogy az író és Vera közt a textuson kívüleső, belső kapcsolat van. Vera története megteremti önmaga valóság-referenciáját, amennyiben a nyelv, a kommunikáció vonatkozik a valóságra. Ez a kommunikáció „Vera”-ként visszahat a borítón szereplő Papp Ildikóra, rajta keresztül pedig arra az állampolgárra, aki ezt a nevet viseli, és akinek a könyvet tulajdoníthatjuk. Ezek után nincs többé Papp Ildikó Vera nélkül.

Vera világa

Kafka szerint minden kisebbségi irodalom valahol politika. Nos ilyen értelemben a Holtunkiglan nem kisebbségi mű. Vagy egyszerűen sikerült túlugrani a mércét? Vegyük sorra néhány sajátosságát: kárpátaljai jellegű, hiszen erről a vidékről, a „határozós” életről, Csapról és a „szociról” szól.  Valóságos alapokra épül, szinte objektív leírás mind a tapasztalható, mind a megérezhető világról. Nincsenek túlzott részletek – a részletek halmozása ad egyfajta túlzás érzetet. A kárpátaljai valóság egyénileg megélt artikulációja – politikát, társadalmi ellentéteket, a nyomorúságot önmagában feldolgozott érzések vetületeként írja le. Mintha nem is akarna hozzátenni, mintha nem lenne semmiféle szándéka a leírtakkal. Politikai bizonyosan nincs. Azonban miképp viszonyul egy ilyen sors önmagához? Hol, mikor zajlott le az önelfogadás? Ez lenne maga a mű?

Térjünk vissza a valóságosság kérdéséhez. Mikortól válik egy emeri sors feldolgozhatóvá? Úgy értem lehetséges, hogy a könyv olvasása után én többet tudjak meg valakiről, mint ő önmagáról? Miért ez a sok információ, ha nem tudok meg belőle mindent Veráról? Pedig nekem az az érzésem, hogy még sok minden rejtve maradt. Vajon elsődlegesen ki a címzettje a regénynek? „Férjemnek” – írja az első lapon, majd egy semmitmondó idézet következik. Mintha szántszándékkal ki akarna bújni a felelősség alól, amit önmagában már felismert, hogy: „magamnak”, „én vagyok a kulcs”. Lezárja a valódi életét, vagy éppen most tárta fel, most kezdi átélni a lelkileg lezárt, konzervált energiákat? Lehet-e akár sok év távlatából is közömbösen, szemlélő módon tekinteni ilyen sorsra? Valóságos ez? A Vera féle valóság. Obszcén, féktelen, belső valóság. Tele emberi vonásokkal, érzésekkel, és hatalmas távolságokkal.  Nézzük ezt közelebről: ebben a világban egy dolog biztos: hogy ő kirekesztett. Testi kiszolgáltatottságánál csak lelki megalázottsága nagyobb, hitehagyott, reménytelen. És mégis, szinte mesébe illő fordulat a vége, a világvége állapotból egy új világ születik.

Ez így őszintén szólva nagyon közhelyesen hangzik. Sőt, talán az is. Az egész regény nem más, mint közhelyek és kitalált meseelemek kompozíciója. Ráadásul hétköznapi zsargonnal, szexizmussal. Bárki írással foglalkozó tudhat hasonlót írni. Semmi köze a valósághoz, sőt, a kitaláció teljesen nyilvánvalóvá válik a túlzások fokát tekintve. Méghogy maffia, meg embercsempészet, meg ilyen gyermekkor, hogy senki a kisujját sem mozdítja egy védtelen gyermekért. Tipikus szappanopera!

A dezillúzió, a hitevesztetség gyötrő érzete új irányba kényszeríti a küzdőket. Egy kiüresedett lélek számára nem marad más a világ, mint puszta közhely. Aki nem élte át, nem lát bele, nem értheti meg a szavak mögött rejlő erőt. Az arra fogékony lélek számára azonban abban a pillanatban mindent megmagyaráz. Sorsa akkor és ott, azokban szavakban, mondatokban nyer értelmet. Holtunkiglan.

A szocializmusban az uniformizálódó világhoz uniform lelkek kellettek. Hit helyett skandálható jelszavak, Isten helyett minndenható munkáskommunistadiktatúra. Ezt azért tudjuk, mert bevallották(tuk), leírták, elolvastuk, elhittük. Az életet (múltat) be kell vallani. Talán ezt teszi Vera is. Vall Ildikónak, Ildikó férjének. Amikor pedig valamit bevallunk, nem illik hazudni. A tükörbe nem hazudunk. Illik igazat mondani, csakis az igazat, hiszen erre érzünk lelki késztetést. A szándék nem lehet hamis.

Nos Kárpátalján az írói szándékot voltaképp két dolog határozta meg: a politikai determináltság (szocializmus, kommunista cenzúra stb.), valamint az elhivatottság (nevezhetjük szerepvállalásnak is, de az már többet jelent, mint írói szándék). Hogyan illeszkedik bele ebbe a felosztásba Pap Ildikó, mikor egy letűnt kor rajzát adja saját élete széttört darabkáinak puzzle-ozásán keresztül? Nem hinném, hogy az olykor ironikus, olykor szatirikus látásmód/láttatásmód mögött valamiféle nagyon rejtett társadalombíráló szándék rejlene. Valahogy más ez, mint a Sátán fattyainál megszokott provinciális kód (Kovács Imre Attila után). A szovjet rendszer, mint élete része, a történések színhelye az adott ideológiával ok-okozati összefüggéseiben ad magyarázatot a lelki torzulásokra – azonban nem a rendszer generálta életek válnak fontossá, hanem a személyes lét már-már lírikus horizontja. Nem volt rossz, hanem egyszerűen csak más – írja, mintegy konstatálva ezzel, hogy a dolgok nem homogén természetűek. Az alapjában kaotikus világrendhez passzolt a kaotikussá tett lelkivilág. Meghasonlás? Nem hinném. Az írás mindvégig egységes utat követ: az érzelmek váltakozását. Lelki magas és mélypontok hullámoznak végig a történet jelenidejű keretei között. Az időrendi sorrend betartása, az ok-okozatiság logikai menete a naplóírás sajátosságaira emlékeztet. Számadás ez, egy élet regénye, és mégsem. Az aprólékos feldolgozást lehetetlenné teszi a vágy, hogy megismerjem önmagam. Nárcisszoszi vonás lenne, ha a leírtak tükrében szeretnénk megtalálni mindazt, amit hiszünk, elképzeltünk magunkról. A valóságosság látszata hamis bizonyosságot sejtet, ami nem egyezik Vera teremtett személyiségével. Amit biztosan tudunk a következő: Vera élete kettétört, ezt a közvetett utalások bizonyítják. Bármennyire látszatra erőssé, elpusztíthatatlanná lett a lelke, elveszítette önmagát. Az új Vera később megteremtette a saját életét, ahol a régi Verának már nem kell félnie, ahol az önértékelés nem kérdéses többé. De ehhez saját középpontot kelett létrehoznia, ahol az egyén, mint kiindulópont szerepel – a történet elbeszélője. A narráció ezért válik szinte objektívvé, már-már flegmává. Az új Vera talán így szeretne találkozni a régi önmagával. Ezért talán az élet regénye helyett jobban illik rá az új élet (napló)regénye meghatározás.

Végezetül had említsek egy érdekes tényt: Kárpátalján (már hogy itt is jelent meg) talán ez az első ilyen terjedelmű írás női író (mennyire csúnya kifejezés) tollából (prózailag). Nehéz kérdés, hogy befolyásol-e ez bármit is, kell-e hangsúlyozni a lehetséges különbségeket, egyaltelán vannak-e? Az irodalmiság egészét érintő diskurzusokat figylembe véve azonban meg kell említeni (feminista irodalomelméletileg) a lehetséges befogadói hozzáállások elvi befolyásoltságát (nem térek ki bővebben erre).

Nem tudhatom, hogy mi az igazság, de érezhető a szándék a valóság rekonstruálására. A szándék és az élet írása így válik ki a kárpátaljai prózák közül – holtunkiglan.