Balla László
Szép mert, reménytelen
Cím is és egy életfejezet summája is a fenti sor. Kerüljön bármibe is, az életnek mindíg igaza van. Mehet-e egy emberi sors szembe az árral, lehet-e igazunk, akár csak egy napig, az élettel szemben?
„A végtelenben találkoznak hetedik kötetében Gerlóczy Andor pályáját követheti nyomon az olvasó, de a főhős sorsának felvázolásán túl, mint az előző könyvekben, a szerző itt is arra törekedett, hogy bepillantást nyújtson a kárpátaljai magyarság viharos, viszontagságos huszadik századi életébe is. Gerlóczy Andornak Kárpátaljáról, Ungvárról indult története a továbbiakban egy ukrajnai bányában és börtönben, majd egy közép-oroszországi faluban bonyolódik tovább, és Budapesten ér véget 1957-ben – a szovjet hadsreg kötelékében fordítóul kirendelve – a nemrégi magyar forradalom eseményeivel szembesül.”
Nem ritka, hogy egy kárpátaljai író hazája eseménydús huszadik századát tárja fel írásaiban, beszéli el mindazt a veszteséget, ami végigkísérte életét. Mondhatjuk akár azt is, hogy ez szinte már bevett klisé. Barátaimmal beszélgetve rá kellett jönnöm, hogy nem lehet már érdekes a történelemi veszteségünk, nem érdeklik őket múltbeli események vázlatos meséi. És be kell vallanom, a kötelesség, hagyományos tisztelet és megértés, muszályemlékezés egy határon túl valóban fárasztóvá válhat.
Pedig micsoda hagyaték maradt meg egyes emlékezetekben, mennyi fény, szín és ma már csak vágyott értékek voltak valaha, voltak a mijeink. Ungvár sétálóutcáján végigmenve ugyan mikor pillantott fel utoljára, és gondolkodott el, hogy vajon miféle sorsok, miféle korban építették, lakták ezeket a pompás házakat. Honna ezek a csodálatos homlokzatok? Miért, hogy a színes forgatagban mi csak egy poros, puszta kockában lakunk? Nem, nem, soha nem érdekelt engem Trianon. Nem vágyom el készakarva, reménytelenül. És pláne nem gondoltam, hogy Laci bácsi könyve képes valami olyanra, amiben már régen nem hittem: visszavezet mindahhoz, ami történelem, ami a miénk volt egyszer, ami szép.
Gerlóczy Andor meséje is az. Azt már az elején leszögezhetjük, hogy önéletrajzot olvasunk. Ezt bizonyítja az egyes szám első személy, valamint a bizalmas közlés. A narrátor csak, mintegy saját könyvét újraolvasva elemzi, olykor magyarázza a történések miértjét. Író és szereplő, szereplő és történetmondó egyek itt, és ugyan minek kellene bekopogni Laci bácsihoz, hogy tessék mondani, így volt? Valóság a szöveg, és meggyőző előadásban tárja fel Andor életét, aki ugyan annyira Balla László, mint amennyire a mesélő és olvasott szöveg egyek lehetnek bennem. És ez fontos. Hogy nekem szól az írás, talált célpontnak érzem magam végre. A történet pedig kifejezetten érdekes, változatos. A forgatókönyvszerű írásmód jól láttat, közel engedi az olvasót az eseményekhez, tág teret ad a szemlélődésre. Nincs sűrű képiség, ismert tájakon járunk, nem kalandozunk az érzelmességen túlra. Ugyanakkor ezek a tulajdonságok meg is szabják a mű értékhatárát.
Gerlóczy Andor életét kettétöri a háború. A véglegesített határok othontalanná teszik őt és családját. Rossz korban, rossz helyre kerül, szükségből diplomázik, majd kényszerpályára kerül. Mint az értelmiség akkortájt. Szemével látjuk, mit veszítettünk, mi tűnt el néhány döntés alatt. Egy dolog van, ami miatt ez a látás más: mindeközben már látni tudja a szépet is. Kiskoromban nagyon szerettem a hatalmas kommunista rajzot a lépcsősor mellett, a fizikai kutatólaboratórium falán. Aztán ahogy nőttem, már másképpen láttam. Egyre több negatívummal töltődött, aminek a nagy részét én már csak örököltem. Ma újra megszelidült a rajz. Nem bánt már, és nem tud fenyegetni. Csak mesél. Olykor szépeket is.
Kellenek az ilyen mesék. Amik nem erőlködnek, nem akarnak fenyegetni, bántani. Önmagukért valók, mint egy szép kép, egy régi képeslap Ungvár főutcájáról, és igen, magyar feliratokkal. Én örülök, ha ilyet látok. Múltbéli lehetetlen jövőkép. Honvágyam támadt itthon.
Az utak olykor összefutnak, néha a legnagyobb akadájok is csak erősítik a vágyat. A szerelem is ilyen, és ennek a mesének is a legfontosabb eleme. A szabadságharc árnyékában egymásra talál két ember, két magyar, hatalmas távolságban egymástól. A szovjet hadsereg egyenruháját viselő kárpátaljai fiú ugyan miféle reményekkel lehet a szabadságharcban résztvevő ellenállóval szemben? Hogyan is lehetne jövőjük ebben a helyzetben. És valóban pont azért szép, mert már az első pillanattól kezdve reménytelen. Ennél talán nem is lehet fonákabb, kiagyaltabb szerelmi történetet elképzelni. És, mint ahogy talán kell is lennie, elmarad a happy end. Hősünk jelképes utazása a vonaton ott ér véget, ahol sorsának mesélése kezdődött. Ahogy haladt a szerelvény, úgy ismerhettük meg őt, lépésről lépésre, állomásról állomásra. Hosszú utat tett meg, míg a reménytelenség újra körbefonhatta. De nem csoda-e mindeközben a szerelem, a karrirer, a tiszavirágnyi boldogság is? Ahogyan a falak színes foltjaiból kirajzolódni látszik egy remekmű az arra fogékony előtt, eszébe jut-e, hogy üldözői miatt láthatja most ezt a csodát?
Szép írás a Szép, mert reménytelen. Nem tör a fellegekbe, talán kissé ponyvarszerű is, de szép. Mondanivalójával ilyen formában szerintem szerencsés is. Több ingert ad, mint egy tényregény, információi ugyanakkor jól érzékelhetők. Ezek után valahogy másként gondolok ezekre az emberekre, történelmemre, magamra.
Utolsó kommentek