Kárpáti Kaligula

Kisebbségi elemzés
Lengyel János: A valóság szaga kapcsán

Holnap is írunk

Talán meglepő, de alig pár hete kellett megtudnom – jutott el ebbe az elfeledett régióba a hír – , hogy ami még nem is volt, már nincs is. Mármint a posztmodern.
Amit kárpátaljai irodalomnak nevezünk, még ki sem heverte születési betegségeit, alig nőtt bele a modern ruhákba, de már esélye sincs lemaradását behozni az európai irodalmisággal szemben. Apropó kárpátaljai irodalom: nagy viták voltak erről is (merthogy írni valamit muszáj), mármint, hogy van-e ilyen egyáltalán? Hogy a provincializmus (amit a szovjet rendszer bukása után eszmélők már csak mint valami rossz dolgot ismertek meg) leküzdhető, elfelejthető, vagy éppen kívánatos, megkülönböztető jegy-e? Fel tudunk-e sorolni, meg lehet különböztetni annyi sajátságot Kovács Vilmostól a Forrás stúdión át Lengyel Jánosig, hogy abból tiszta következtetésként kerekedjen ki a „kárpátaljai” jelző? Természetesen nem állítom, hogy feketén-fehéren kellene ezt azonnal valakinek megmondania, vagy hogy egyáltalán szükséges-e (elengedhetetlen) egy ilyen kinyilatkoztatás. Ami számomra egyértelművé vált: nincs az a módszer, mely le tudná választani a hétköznapok átélt valóságát (másként: szociálpolitikai és gazdasági gondok, identitászavarok) az abban született műről. Nem tudom pusztán irodalmilag átélni, nem mérhetem súlyra, bármennyire is apolitikusak, tudomány-centrikusak az elvárásaim. Lehet, hogy nincs más az egyetemes magyar irodalmon kívül. De van, létezik és teremt egy többszörös függőségben is független, alig hatvan éves irodalom – vannak, és teremtenek kétutas, kisebbségi magyar irodalmak.
Kafka szerint minden irodalom – amely saját létét egy deteritorizációs, valami ellen és valamiért is kötelesen fellépő folyamat jellemzi – egyfajta politika. Annak minden aspektusában, a többségi nemzettel és az anyaországgal szembeni viszonyok hatványozott megélésében, egyéni és közösségi problémák azonosságában. A szűkebb közösségben kifejlődő mű törvényszerűen veszi fel a közösséget a többségi társadalomtól elszigetelő, vagy legalábbis megkülönböztető motívumokat. A nyelvileg elhatárolt régiók, kizárva a többségi irodalomból, „hazára vágynak”, vagyis teremteni akarnak egy „kishazát”. Ezek a fajta törekvések vezettek az írásmódok meghasonlásához a 70-es, 80-as években, az ok-okozat felcserélődéséhez (bevallatlanul is kialakult egyfajta szükségirodalom. Kovács Vilmos Holnap is élünk című regényének kálváriája is bizonyosságot adott a rendszer dogmatizmusának megdönthetetlenségéről, hatalmas hiányérzetet keltve az írókban). Sok esetben olvasó nélkül, pusztán erkölcsi és hazafias buzgalomból („kötelességből”) született írások is felmagasztosultak pár percre az itthoni és az anyaországi kritika segítő szándékából. Ezek a félrecsúszások, igazi folytonosság és írói iskolák nélkül ahhoz vezettek, hogy az úgynevezett második nemzedéket a rendszerváltás után nem követte egy újabb (a posztmodern) fiatal írógárda. A „változás szelével” többen nyugatabbra lelték meg új otthonukat. Ezek jobb esetben bekerültek a magyarországi irodalmi vérkeringésbe, legjobb esetben pedig megtartották (kisebbségi) identitásukat, valahogyan előnyt kovácsoltak átélt múltjukból.
Az elmúlt évben három novelláskötet jelent meg kárpátaljai író tollából. Valamennyien Magyarországon élnek több éve, munkáik ott születtek. Lengyel János kötete a címe miatt ragadta meg a figyelmem: A valóság szaga. Nem szokványos, sőt, talán inkább modern. (Biológusok bebizonyították, hogy a múltbéli eseményeket legbiztosabban a szagok, illatok idézik fel legyen az a gyermekkor eseménye, börtönszag, vagy maga a valóság.) Az alcím szintúgy ígéretes: Kárpátaljai módra. Nos, ha a posztmodernség nem is hatotta át régiónkat, talán a kintiek írásai – szövegei – látásmódjukkal, kinyílt felfogásukkal utolérhették korukat.
A kötetet három részre lehet tagolni: novellák, versek és más prózai írások. Engem a próza érdekel, azon belül is kifejezetten a posztmodern átmenet léte, vagy nem léte. A kisebbségi írásmód sajátságaitól eltekintve a modernség (poszt modernség) jegyei (is) kellene, hogy alakítsák a szövegeit. Természetesen ez nem elvárás, ugyanakkor egy már évek óta az anyaországban élő alkotó esetében felmerül a kérdés: hogyan is lesz ebből kárpátaljai-kisebbségi kötet? Hogyan jelenik meg a visszatekintés az írásokban, milyen torzulások mennek végbe az átélt történetek újragondolásakor/leírásakor? Ez az írói helyzet posztmodern narrációt hoz létre anélkül, hogy az tudatos lenne. A megélt dolgok közlése több okból válhat fontossá. Lengyel János esetében nem kifejezetten szépírói teljesítménye, hanem a prózájában megjelenő hatásmechanizmusok lehetnek érdekesek. Az említett nézőpont – odakintről ír, feltételezem odakintre is – és a kissebségi hétköznapok írásmódja semmi esetre sem teszi ünnepélyessé, vagy fennköltté a stílust. A beszélt nyelv használata, sőt, magyarázata, fontosságának kiemelése egyértelműen utal a származásra, a hovatartozásra. Az olykor dilettáns filozofálás öncélúsága mögött megpróbál egyértelmű dolgokra újra rávilágítani. Az „Árnyékszéki bölcseletek” magasztosult gondolatai naiv elbeszélőt feltételeznek. Az olykor vulgaritásig merészkedő írásokban erőltetett humorral próbálja oldani a feszültséget, az elidegeníteni kívánt gondolatokra terelni a figyelmünket. Céljai mindig világosak előttünk, ars poeticája adva van.
Az írások szereplői az író életéből vett figurák, a cselekvéseket ők végzik. Az ő személyiségjegyeikből pont annyit tár fel előttünk, amennyi az adott gondolat kifejtése szempontjából feltétlenül szükséges. Leginkább a gondolataikon keresztül, a történet elmondatásával válnak szereplőkké. A kifejezni kívánt következtetéshez adnak ellenpólust, vagy erősítik a velük felépített világot önnön álláspontjaikkal, létezésükkel. Nem valódi figurák, inkább csak jelzés értékű ágensek, mint ahogyan a történetek is szimbolikus értelemmel rendelkeznek. A közlés a fontos, a háttér-információk átadása valamilyen leegyszerűsített módon (talán az egypercesek hatására). Így a „másodlagos” összetevők kidolgozatlansága talán a figyelem összpontosítását szolgálhatja (amennyiben pozitívumként ítéljük meg).
A valóság szaga nem egységes. Újságcikkek, versek, képzelt és valós történetek, novellák válogatása - váltogatása. A témavilág sem követ valamilyen kijelölt utat: még mindig visszaköszön Trianon, az elszakítottság érzelemvilága, a muszáj életek szagtalansága, a „mi voltunk itt előbb”, de akadnak játékos, verses kisepikák, dilettáns filozofáló írások, iránymutató elmélkedések stb.
A szövegeknek egy nagy része foglalkozik magával az írással, az írás, vagy a közlés folyamatával. Az író ember erkölcsi viszonyával az írás utóéletéhez. Többször is megjelenik a novellákban célként az egyszerűségre, közérthetőségre való törekvés. De vajon találkozik-e a szövegek teremtette Lengyel János az író Lengyel Jánossal? Hogyan működik ez: én így és így akarok írni, ezért leírom ezt és ezt. Vagyis ÉN írom magam, megteremtem a szövegszerű Énem. Így látunk mi bele az íróba, vagyis az írói akaratba. Megpróbálom összehasonlítani a célt és az eredményt, feltételezve, hogy vizsgálhatom ezt az egyén teremtette szövegvalóságon belül (és feltételezem persze, hogy az alkotó visszaolvassa önmagát).
A cél: azon magasztos, minden szépség és fenség elérése, melyek a tiszta egyetemes egyszerűségben fogalmazhatóak meg. Röviden az élet erkölcstana, amihez nem kell más, csak egy (az) üzenet, ami jól megfogalmazva, minden fölösleges sallang nélkül jut el a befogadóhoz. Ehhez választja az író a formát is. A novella, kisepika sajátosságai megfelelően társíthatók a tudatos célokkal, leegyszerűsített mondatokban, vagy laza gondolatokban is megkonstruálhatók. Valamint mindezt meg is kell tálalni. El kell adni. Tehát az előírt recept: erkölcs, tiszta értékek + formai egyszerűség, érthetőség + tudatosság, észszerűség + humor (irónia).
Mindez persze elmélet. A novellának szánt szövegek nagy része valóban novella, bár akadnak zsurnalizmusba fúló írások, amelyek valamilyen felemás jegyeket hordoznak. Néhol nem világos, hogy újságcikknek szánt írásról van-e szó, vagy csak kidolgozatlanul maradt a mű? Általában mindig valamilyen nagyszerű gondolattal indít, ami a negyedik-ötödik mondat után nem tud tovább fejlődni, nem képes meghaladni a szavak formálta konvenciókat. Ugyanez a helyzet a humorral is. Az ironizáló hangvétel, vagy a csattanó szándékoltsága leplezetlenül marad. Leggyakrabban a forma, amely olykor elveszejti a tartalmat, ad lehetőséget egy humoros fordulatra, szóviccre. Feláldozása ez a gondolatnak, egyfajta értelmi átcsúszás – sikertelen irónia.
Három szinten fejlődnek a szövegek: a tartalom – ahol a tulajdonképpeni gondolatiság jelenik meg, a humor (vagy irónia) – ami az oldószer szerepét tölti be, valamint az írói én saját narrációja – vagyis a történet közlése a szövegbeli elbeszélő személyiségével. Ezek közt csúszkál az író hol az egyiknek, hol a másiknak adva nagyobb hangsúlyt. Az így teremtett belső légkör homályossá teszi az egyszerűnek szánt írást. A filozófiai elmélkedések végezetül mindig valamilyen végső következtetéssel zárulnak, kevés a nyitva hagyott kérdés.  
A közléssel foglalkozó novellákban a tartalom, tehát az adott írásban nyomon követhető szál valóban mindig valamilyen közérdekű, általános érvényű gondolat mentén halad. Ezekben általában kevés humoros rész van, a feloldás inkább ironikus hangvétellel történik. A végkövetkeztetés sajnos olykor semmilyen kapcsolatban sincs a kezdő gondolattal, vagy útközben elvész, vagy átalakul anélkül, hogy erre a szövegből magyarázatot kapnánk.
 Az ihletettség szigetein túl is van irodalmi élet, akkor is ha nem érintette meg a posztmodern(korszellem). Nem bizonygatni a létező dolgokat, valamint a „valóságot szagolni” lehet a pálmafák alatt, de egy elfeledett régióban is. Lengyel írói hitvallásában az írónak feladata van, a közlőnek irányt kell mutatnia írásával. Egyértelműen hatni akar, eszközként kezeli mind a formát, mind a nyelvet. Irány és feladat nélküli világot láttat, melyben bábuk mozognak akarat és cél nélkül. Ha itt most autentikusan szeretném befejezni, kapcsolódva a kötet szövegeinek gondolatiságához, így tenném: „Holnap is írunk”.
 
   

Felhasznált irodalom:

1. Balla D. Károly. KIS (ebségi) magyar skizofrénia.¬¬—Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 1993.
2. Gilles Deleuze—Félix guattari. Mi a kissebségi irodalom //EX Symposion.—2003 – 44—45. szám
3. Görömbei András. Napjaink kisebbségi magyar irodalma.—Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.
4. Pál György. A magyar irodalom Kárpátalján.—Nyíregyháza: Szabolcs Téka Kiadó, 1990.
5. Pomogáts Béla.A nemzeti integráció és a kisebbségi helyzetbe szorított magyarok // Pánsíp.—1993 – 5. szám
6. M. Takács Lajos. Utószó. Vergődő szél.—Budapest – Ungvár: Magvető Könyvkiadó – Kárpáti Kiadó, 1989.