Kisebbségi írás és olvasásmód
(Kárpátalja irodalma)
A nemzettudat, mint tudatforma, szociológiai kategória, jól körvonalazható. Kollektív tudásként a közösség önmeghatározó eleme. Kulturális és identifikáló, elvonatkoztatott és személyes egyszerre. Azonban, mint szociálpolitikai tényező, könnyen problematikussá is válhat. Gondot okozhat a társadalomnak és az egyénnek is – ütközések révén, konfliktusforrásként. Így az együvé tartozás tudata okozhatja akár – áttételesen – az egyén elszeparálódását.
Mindez világosan lejátszódott Kárpátalján az utóbbi század folyamán. Így vált kiemelten fontos kérdéssé magyarságtudatunk megőrzése, ezért játszik szerepet a politika a kisebbség mindennapjaiban – irodalmában. És most elölről: az irodalom kulturális és identifikáló, elvonatkoztatott és személyes egyszerre. Azonban szintén problematikussá válhat (akár politikai tényezővé). Sajátos fejlődési folyamatában pedig – csakúgy, mint az egyén – elszeparálhatja magát.
A kárpátaljai irodalom kialakulása tehát egy konfliktusnak (történelmi szituáció) „köszönhető” (az írók ezt még soha nem köszönték meg…). Sajátosságai így főként a szituációk dekonstruálásából erednek. Olyan diskurzusok létrejöttét eredményezték, melyek a szociális és politikai beágyazódáson túl is elkülönböztek/különböznek a magyarországitól. Az „otthon” és „haza” fogalmak tényleges különválása miatt olyan írott valóságok teremtődtek főként a prózában, melyek a nyomorultság, a hitvesztés, az elhagyatottság és száműzöttség érzelmeinek magyarázatával, szociális érzelmű sorsvállalással forrtak össze.
Kafka szerint minden kisebbségi irodalom valamiféle politika. A politika, mint olyan, a vezető elit kommunikációja, saját legitimitását igazoló, meggyőző történetek írása. Az így létrehozott szövegek nagyrészt valamilyen általános történelmi jelenlétre utalnak, megszólaltatva azokat a kollektívan ismert diskurzus logikus nyelvén. A kárpátaljai politikai diskurzus kisebbségpolitikai meghatározását elvileg Kovács Vilmostól eredeztetjük. Művének/írásainak kifejtett hatása, miszerint a Holnap is élünk, valamint a lírájában megjelenő képek mondják el elsőként azokat az ömeghatározáshoz szükséges szövegeket, melyek az adott elit „nagytörténetét” összekapcsolják a hétköznapok „kistörténeteivel”. Ha elfogadjuk ezt a feltevést, megállapíthatjuk azokat az utakat, melyek ennek az irodalomnak a kialakulásakor meghatározó erejűek voltak. Mindenképpen antropológusi attitűddel kell vizsgálódni, ám a rendszerváltás sokkhatása olyan törésvonalak mentén határozza meg a szövegek keletkezését, melyek számos írónál drasztikus váltást idéznek elő. Ezek az olykor kényszerpályának minősíthető tevékenységek az írói (később kultúrpolitikai, esetleg politikai) elit szerepvállalásával függnek össze.
A hetvenes évektől kezdődő, már valódi szövegeket létrehozó kárpátaljai irodalmiság a nyolcvanas években került szembe önmagával. A politika tartalmi elemként kezdett az egykori köteles ideológiából az író és befogadó közötti kapcsolat meghatározójává lenni. Már nem elidegenítette az alkotót, hanem a szerepvállalás módozata lett. Véleményem szerint ez a folyamat törvényszerűen ment végbe, és a nyolcvanas évek elejétől a kilencvenes évek végéig tartott – közvetlenül a rendszerváltás okozta sokkhatás előtt és után. Ezzel együtt jött létre egy „funkció irodalom”, amely már nem a kisebbségi létet felvállaló történetiséget beszélte el (közöségi), hanem az absztrakt módon értelmezhető történetiség vázára (személyes) az anyaországban kreált tévhiteket is adaptálva hozott létre – dokumentumokat (itt főként a Forás stúdió képviselőire gondolok). E két tendencia vegyületeként került a kárpátaljai irodalomba az egyénien politizáló, kordokumentáló írás. A szerepcsere nemcsak az írásmód terén, hanem a témaválasztásban és kötelességvállalásban is megfigyelhető. Bár az irodalmi élet művelői, olykor egymásra követ hányva ítéltek és véleményztek – közelről a „jelentőseket”, és távolról a „kezdőket” – a lényegi értékelés – irodalmilag – legtöbbször elmaradt.
Az alkotás immanens okokból válik a szerep függvényévé, az irodalmi értékítélet egy sajátságos elkülönbözést mutat a többségi társadalommal szemben (az anyaország ezt a fajta értékbecslést mindenképpen történeti okokkal magyarázta). A provincializmus bélyege kötelezően került fel egészen a mostani időkig a második generációs írók műveire. Úgy kezdtek beszélni a kissebségi lét alapvetéseiről, mint valamiféle betegségről, érzelmi determináltsággal, a Kovács Vilmosi hagyaték iránti feltétlen kötődéssel. Az írói elit (ez alatt a színvonalas, semmiképpen sem diletáns írókat értem kárpátaljai viszonylatban):(kettős mérce? alapjában véve elfogadom irodalmunk viszonylagos leértékeltségét) létrehozott egy olyan diskurzust, melyben érvényesülhettek a történelmi „legendák”(a malenykij robotra elhurcoltak számáról egyetlen monográfián belül is két, egymástól nagyságrendekkel eltérő adat található) egyéni valóságai. A tudományosságot, szerepet, irodalmi színvonalat a kissebségi lét szenvedéseinek bemutatására szánó szövegek írói a kilencvenes évek közepén kerülnek szembe önmagukkal. A megjelenő művekre nem jelennek meg objektív kritikák a „provinciális elmaradottságát” egyre inkább válik valósággá.(jelen pillanatban Kárpátalját irodalmi téren két manifesztátum, az Együtt írócsoport, és a Balla D. által készített internetes blog határozza meg (még ha utóbbit egy ember műveként kizárólag a saját életművéhez soroljuk, akkor is)).
A felvázolt problémák alapján megállapítható, hogy a „kisebbségi”, „kárpátaljai magyar irodalom” fogalmak jelentései az utóbi ötven évben is több változáson mentek át. Kovács Vilmos regényének, vagy a Sátán fattyának a jelentései a jelen szociális, multikulturális viszonyok közt elvesztek számunkra. Üzeneteik olyan folyosókon haladtak, melyek mára megszűntek, alapjaiban más szempontok szükségesek feltárásukhoz. Valamint fontos kérdés, hogy egyáltalán milyen olvasói befogadási stratégiák alakultak ki az utóbbi két évtizedben; egyáltalán az átlagban teljesítő, színvonalban viszont elmaradó alkotások hogyan épülnek be a már nem annyira ható nagytörténetiségi (Trianon stb.), és a még nem igazán érzékelhető önreflexív (posztmodern) diskurzusba?
Feltáratlan kérdés a befogadói szemszög alapos vizsgálata. Van-e kisebbségi olvasás, ha van kisebbségi írás? Hogyan legalizálja saját ítéletét az olvasó mondjuk Nagy Zoltánnal vagy Kertész Imrével szemben? A poszt indusztrialista határzóna mennyiben változtat a beszédmódokon, hogyan, mikor válik fontossá a „magyar”, mint megkülönböztető terminus?
A méreteiben és jelentőségében viszonylag kicsi kárpátaljai irodalom olyan strukturáltsággal bír, mely a jelen pillanatig rejtve van előttünk. A kulturális, politikai és eszmei válság kiváltotta írói cselekvések és magatartás, a múltba tekintés, a múlt egyes eseményeinek idealisztikus (alaposan szelektált) felemlegetése kizárta a jelen alapos vizsgálatát. Nincs, vagy csak elhanyagolható a visszacsatolás, nincs feldolgozva a kisebbségi olvasásmód elmélete.
Felhasznált irodalom:
1. Balla D. Károly. KIS (ebségi) magyar skizofrénia.¬¬—Ungvár – Budapest: Intermix Kiadó, 1993.
2. Gilles Deleuze—Félix Guattari. Mi a kissebségi irodalom? //EX Symposion.—2003 – 44—45. szám
3. Görömbei András. Napjaink kisebbségi magyar irodalma.—Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó, 1993.
4. Pál György. A magyar irodalom Kárpátalján.—Nyíregyháza: Szabolcs Téka Kiadó, 1990.
5. Pomogáts Béla.A nemzeti integráció és a kisebbségi helyzetbe szorított magyarok // Pánsíp.—1993 – 5.
Utolsó kommentek