Kárpáti Kaligula

Ki fordít?

(a művészi szöveg megértés-elméletéről)

A hermeneutika… azaz a megnyilatkozás, tolmácsolás, magyarázás és értelmezés művészete. „Hermész”-nek nevezték az istenek követét, aki az istenek üzenetét közvetítette a halandóknak. Megnyilatkozása nyilvánvalóan nem puszta közlés, hanem isteni parancsolatok magyarázása, mégpedig oly módon, hogy Hermész lefordította ezeket a halandók nyelvére, és érthetőkké tette számukra. A hermeneutika[1] teljesítménye alapvetően mindig egy másik „világból” származó értelem-összefüggés áthozatala saját világunkba[2].

Lehetek tehát fordító anélkül, hogy tudnék több nyelven beszélni. Pusztán az által, hogy saját gondolataimat anyanyelvemen közlöm, kommunikálom – „kifordítom” önmagam. És amit hallok, hallasz, megértjük. Gondolatot cserélünk, figyelünk a másikra, a másik megértés igényét önmagunk elé helyezzük – feladjuk alapvetően hozzánk tartozó ítéleteinket. Belehelyezkedünk a másik mondandójába, saját ismeret- és élménytárunkból újra felépítjük a történetet. Hagyományos értelemben nem, lényegében viszont ez már fordítás. Kíváncsiságunk, amely a hallott részeket egyre kiegészíti egésszé, megelőlegezve a sztorinak a teljességet, újra és újra megütközik saját elképzelésünkkel, és a további hallottakkal. Rajzos típus vagyok, hát nézzük, hogyan sikerül ábrázolnom egy lineáris függvényen mindezt:

beszélő                  >--------------------------------------->---------------------------------------->               hallgató

az információ az időben előre halad – leküzdi a információhiányt (távolság)

információ csomagok
(hisz nem egyszerre kapjuk az információ
értelmi részét, hanem részenként dolgozzuk fel)

megértésünk az időben szintén előre halad, a feldolgozás viszont ellenkező előjellel történik.
<---/-------------------

megértett részeknek saját hagyományunk előlegezi meg a tökéletességet
ezzel újra és újra játékba hozva előítéleteinket                                           <--------------------------------

Gondolkodási mechanizmusunk újra és újra a félreértés felé tereli
megértésünk, míg végül kialakul a
dekódolt, rekonstruált megértés                                       <.----------------------------------
Hogy ez a megértett ugyan az e, mint a közölt, függ a beszélő és hallgató közötti „távolságtól”.

A távolság áthidalása szempontjából az alapvető adottság a nyelv, amelyen az interpretáló (vagy fordító) a megértettet újból szóhoz juttatja. "A megértés a jelenvalólét saját lenni-tudásának egzisztenciális léte, mégpedig úgy, hogy ez a lét önmagát feltárja, hogy hányadán áll önnön létével."A megértés megformálását nevezi Heidegger  értelmezésnek. A nyelvi szabadság tulajdonképpen nem más, mint hogy a nyelvben a létező dönthet saját létéről, úgy, hogy megragadja, vagy elvéti azt. A megértés így nem adottság, hanem a nyelvben lévő lehetőség, létszituáció. Derrida a posztmodern állapotban viszi tovább a hermeneutikai megértés fogalmát, szerinte a szöveg „barkácsolása”, a nyelvhasználat folyamán a nyelv folyamatosan mozgásban tartja, elhalasztja és dekonstruálja saját (metafizikus) fogalmainak jelentését, így a célelvűség nem lehetséges, csak valahogy értés, ad hoc felfogás jöhet létre.

Csak most utalva a címben feltett kérdésre, hogy ki is fordít, már több választ is adhatunk: én, te, ő, mindenki, Hermész, vagy összefogva: maga a nyelv. Ha abból az irányból közelítjük meg világunkat, hogy mikortól elérhető számunkra, azt kell mondanunk, hogy a megnevezés pillanatától. A rámutatással pusztán a jelenlévőséget vagyunk képesek megérteni, értelmezni és alkalmazni azt már képtelenek vagyunk. A nyelv az a közeg, ahol a fogalom-tárgy önmaga nélkül képes létezni, a gondolkodás pedig képes azt használni.

Látjuk tehát, hogy az értelmezés-alkalmazás hermeneutikájában megkezdődő megértés játékba hozza a szöveget a nyelvben. „Barkácsolása” a végtelenbe is kitolódhat a valódi, konkrét jelölő keresése közben, ezáltal számtalan értelmezési tartomány jöhet létre. Persze könnyen belátható, hogy nem mindegyik lehet értelmes adott pillanatban, nagyban függ a megértés elhelyezkedésétől időben és meghatározó hagyományunkban. Mikor egy beszélgetésben ez hangzik el: értem, hogy érted, de ha úgy értem, ahogyan én értem, már sértő – tisztán látszik a hagyományok közötti fordítás, ami a megértett alkalmazását lehetővé teszi. Rajtam múlik, hogyan alkalmazom a birtokomba került értelmet, akár el is szalaszthatom annak alkalmazását a félreértésben. Világos számomra az információ, a középpont, ami körül „tudom hova tenni”, amit hallok. Fel sem merülhet bennünk a kétely, hogy amit megértettünk, nem a valódi értelem, hisz használatától eltekintve is birtokoljuk azt. Egy irodalmi szöveg fordítása kapcsán sem igen merül fel bennünk, hogy ez nem a valódi jelentést tartalmazza. Egy mű akkor hat, ha megértjük, s ezzel közelebb kerülünk a valósághoz és azon belül önmagunkhoz. Megértés és aplikáció elválaszthatatlan a művészetben, ellentétben egy jogi passzus megértésétől és annak meghatározott alkalmazásától. Ilyen módon a fordítás csak akkor lehetséges, ellentétben egy nem művészi szövegtől, ha a megértett értelemre tudjuk alkalmazni a megértést[3]. A fordítónak eleve benne kell lennie a szövegben ahhoz, hogy onnan tudja fordítani, hisz a fordítás, mint alkalmazás, maga is a megértés-alkalmazás része.

Szakirodalom:

1.       Erdei L. Tamás, Kérdező tudomány. In.: Polanyiana 9. évfolyam, 1–2. szám, 2000.

2.       Gadamer, Hans-Georg: Igazság és módszer. Gondolat, Bp. 1984.

3.       Gadamer, Hans-Georg, „Hermeneutika”, Bacsó Béla (szerk.), Filozófiai hermeneutika, Budapest, 1990.

4.       Heidegger, Martin : Lét és idő. Gondolat, Bp. 1989.