Honnan? – haza
Bartha Gusztáv kötete 2006-ban jelent meg Talált történetek címmel. Novellákat, valamint színműveket tartalmaz. Az írásokat tartalmuk, jellegük, valamint belső világuk egységesíti. Nem helyi érdekű, és mégis helyi jellegű (a helyi érdekű vasút jutott eszembe, ami valahonnan valahová tart, viszont jellegtelen). Szociál-politikai, és mégis irodalmi. Személyes, de az absztrakt látásmódon keresztül mégis idegenség érzetét kelti. Nem törekszik, nem törtet, nincsenek kötelező irányok, nem tagadja meg az életet: lát és láttat. A valóságot feldarabolva, a személyiségeket érzelmeikben leredukálva tapasztaljuk meg. Az ilyen módon létrehozott darabok egységei között teremt szálakat a történet – a sors. Nincs történelem, egyéni szimbolizmusban teremtődnek és értelmeződnek a történetek, már-már lírai bensőségben. A cím azt jelzi, hogy a közreadó nem saját életéből vett élményeket ír meg. „Csak úgy találta” a történeteket (persze meg is fordíthatnánk: a történetek találták meg őt, de ez már egy teljesen más dolog lenne). Az így felállított írói magatartásból következik (felteszem: következhet az írói teremtett világban) az írások önéletrajzi értelmezéstől mentes, külön – elidegenített – rendszerben való elemezhetősége. Bár a novellák tartalmának csak igen kis hányada vonatkozik az oly sokszor emlegetett szocializmusra, a rendszerváltás konkrét eseményeire, mégis átlengi őket, átitatja (okként, magyarázva) a nincstelenség, a talajvesztettség érzése. Azonban ezzel együtt sem szorítja keretbe a mondanivalót, nem determinálja politikailag az értelmezési lehetőségeket (pl.: Szigethy sorsa nem vezethető vissza közvetlenül, direkt módon az író környezetét meghatározó nagy fordulópontokra, azaz a valós, megtörtént eseményekre). Azonban a cselekmények meghatározó ereje létrehozza, egy pontban sűrítve, a sorsszerűséget. A cselekvők viselkedésüket tekintve „kiszolgálják” a szövegvalóságot. Nem történnek váratlan események, nem idegenek a leírt környezetben. Az összhatást tekintve inkább válnak valós szereplőkké a disznó (Matador), vagy a Lajos, mint maguk, a kettős torzítás alatt láttatott emberek. Különösen szimbolikusak a párbeszédek. Igazi jellemek nélkül zajlanak, tulajdonképpen a leírtak által teremtett szövegvalóság szerzője beszélget önmagával. Egy merész következtetéssel (számomra) Vladimir és Esztragon kettős énű beszélgetéseihez hasonlíthatnám. Mint ahogyan ők is egymásban hordozták sorsukat, a talált történetek szereplői is egymásban determináltattak. A született Csécsey-lány, az apa, Jenci, Sanyi, Pali, A Lajos, az Író mind azonos „anyagból” valók. Ez az anyag pedig nem valamiféle „nagy történelmi átalakulás” lélekben materializálódott kártevése, hanem maga a lelki folyamatok önteremtő valósága. Ez nem jellemző a kárpátaljai prózára. Szögezzük le, az ilyen felfogásban elemezhető cselekvők nem tudtak elterjedni az irodamiságban is belső konfliktusait destruktiváló környezetben. A novellák megteremtik saját belső valóságukat. Ebben keletkeznek és élnek a szereplők, akik olvasati lehetőségként vetik fel az átértelmezett életszituációkat. Így a belső monológok elsődlegessé válnak, maga a létezés a történetmondással válik egyé. Bartha Gusztáv kifejezetten egyedi a jelen kárpátaljai prózában. Egyediségét pedig nem hiánypótló szerepe, hanem irodalmi értéke jelenti. Stílusa, bár hozzávetőleg a nyolcvanas évek amerikai posztmodern hangvételét üti meg (nem azonosítás, hasonlítás szinten), számos kérdést vet fel. Elsődleges, a már említett direkt politikától elkülönböző valóságteremtés, valamint a felvázolható kárpátaljai írói folytonosságtól való eltérés (megjegyzem ez, mármint a folytonosság megszakadása, a regionalitás muszáj szerepeinek elhagyása többeknél jellemző a kétezres évektől. Bartha sajátosságokon belüli sajátosságát az adja, hogy egy viszonylag zárt szellemi közösségben hozza létre modern utáni szövegeit. Mások remineszcensziáival szemben ezt nevezném valódi kárpátaljai jellegű posztmodernnek!). Összegzés: az egyes novellák nem sikerült, vagy elnagyolt, olykor kifejezetten gyenge részeivel, a műfaji sajátosságok nem feltétlenül következetes követésével együtt is értékelhető kötet, a kárpátaljai prózavilág egyedi darabja. A posztmodern jelleg immanenciájával és sok nagy kérdőjellel teremtett feszültség élvezhető olvasást nyújt, a beavatottság érzése nélkül is a sajátomnak érzem a talált történeteket.
Utolsó kommentek