feminizmus és sztereotípia
(egy női tanulmány nyomán)
Mikor a feminista terminológiára, mint irodalomtudományi interpretációs technikára gondolok, lehetetlen nem megemlíteni a fogalom történelmi jelentését. A klasszikus feminista fogalom egy olyan hagyományra támaszkodik, mely a nők mindenkori hátrányos megkülönböztetése elleni gondolkodásmódból fakad. Ez a harc, mint általában az eszmék, találtak támogatókra és ellenzőkre egyaránt. Férfi nézőpontból – valljuk be – leginkább negatív kicsengésű, direkt férfiellenes nők gyűjtőfogalmával asszociálódik. Olyan nőkével, akik az általunk kitudja honnan megörökölt, társadalmilag legális nőkép ellen fakanál helyett kékharisnyával verekednek.
Mindenkép szükséges a feminizmus fogalmának objektív meghatározása. Ilyen értelemben beszélhetünk a poétikai feminizmusról, ami nem más, mint a női perspektíva megjelenése a művészi kifejezésben, legyen szó akár az irodalomról, akár a képzőművészetről általában. Persze nem léphetünk egyszerűen csak félre a beidegződött jelentéshorizontoktól, a nőiség kérdésének történelmi megítélésétől. Még inkább nehezíti a kérdést ennek a megítélésnek az állandó változása. Amennyire szűkíti, nehezíti látásmódunkat a sztereotípiák megléte, ugyanakkor segít annak a kérdésnek a megvilágításában: a férfi szerepkörével szemben, ami elég állandó, könnyen megfogalmazható, sokkal változóbb, képlékenyebb a nőé, önmaguk számára is. A szerepkörök nemekre történő leosztásának ősisége kézenfekvővé teszi ennek a dolognak az előrevetítését is. A feminista nézőpont technikaként való használatakor mindezt figyelembe kell vennünk a vakvágányok elkerüléséhez. Mégis sokat nyerünk azzal, ha a feminizmust a hagyományos szociológiai és politikai tartalmakon túl a művészetfilozófia területén is értelmezni próbáljuk, hiszen így rendkívül érdekes felfedezéseket tehetünk a nemi különbözőségre épülő esztétikai problémakörök vizsgálatával.
A nők művészetben betöltött szerepének problematikája mindig is a művészet- és irodalomelméleti diskurzus tárgya volt, és a polémiák középpontjában állt. Elég arra gondolnunk, milyen komoly (és olykor botrányos) hatást váltottak ki még a modernitás idején is olyan szerzők művei, mint Mme de La Fayette, Louise Labé, George Sand, Virginia Woolf, Emily Dickinson, vagy a Brontë-nővérek. A kritikaírás történetében hosszú ideig kizárólag férfiak által írt interpretációk határozták meg és formálták a felsorolt írónők műveinek irodalomtörténeti pozícióját és súlyát, vagy leginkább súlytalanságát a korabeli művészeti életben.
Az újraértelmezés, újraolvasás lett az egyik legnagyobb feladata az irodalomtudománynak. A nők pedig egyre nagyobb szerepet vállalnak az újragondolásban, az esetleges új kánon létrehozásában. Ez a folyamat úgy tetszik, megegyezik a feminista, emancipált elképzelésel. Azonban magában rejti az újabb sztereotípiák létrejöttét. A hagyományosan férfi szemszögű, kanonizált irodalommal szemben megfogalmazott női írás perifériára helyezi önmagát. A nőiség fogalma a nemi szerepek beidegződött hierarchiájában értelmeződik, és az író nők hangsúlyosan nőíró szerepben jelennek meg, műveik pedig a nemi különbözőség írásaiként. Adódik a kérdés, hogy ez ugyancsak egy sztereotípia, vagy valóban van markáns, meggyőző különbség női és férfi szöveg között. Ha nem volnának alapvető nemi különbségek, talán fölösleges is volna ezen vitázni. De például: egy nő művében (mondjuk novella) leírja fia születésének történetét. Ha objektívek akarunk leni, akkor a narrációt felől közelítünk: különbözik-e az elbeszélés módja valamiben egy férfi leírásától, mondjuk egy általa alkotott dologgal kapcsolatban? Nos, ez számomra kb. olyan, mintha az apai és anyai szeretetet kellene valamiképp definiálni, rangsorolni, értékelni. Persze, hogy lesznek különbségek, de nyelvileg, irodalmi szintre helyezve már súlytalanná válnak. Ami a történet látásmódját illeti, talán sokkal érdekesebb. A sok sztereotípia, a feminizmus periférikus értelmeződése tulajdonképpen mintegy kisebbségbe szorította a női alkotást. Talán annyi politika, önmagyarázás került az értelmezési horizontba, amennyitől az irodalmi értékítélet sem szabadulhat, függetlenedhet könnyen. Nehezen olvasok el úgy egy könyvet, amelyet nő írt (hát, ha még Kárpátaljai), hogy ne kerüljön a szöveg előtörténetébe markánsan a címmel együtt oda, hogy ez más.
A kortárs feminista irodalomtudomány szerint a művészi kifejezésmódban éppúgy érvényesülnie kell egyfajta női identitásnak, mint a hétköznapi életben. Ezzel viszont az a probléma, hogy a nők identitástudatának alakulása nagyban függött mindig is a történeti kontextustól, korról korra máshogy fogalmazódott meg a nőiség jelentősége, az egyéni leképzés pedig még tovább növeli ennek bonyolultságát. Ilyen értelemben a női identitás ezer válfajával találjuk magunkat szemben, amelyekből nagyon nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen archetipikus jegyeket elkülöníteni, amelyeket minden nő művészi nyelvében és világában felfedezhetünk. (A férfiakkal kapcsolatban talán egyszerűbb a helyzet, lásd fentebb.) Mielőtt kifejteném saját végső álláspontomat – már ha képes vagyok rá – lássunk párat a szakavatottaktól.
Egy jellemző álláspontot képvisel George Simmel, aki tagadja az önálló női elv létét a társadalomban, mivel meggyőződése, hogy azt maradéktalanul magába olvasztja az uralkodó férfi elv. Azt azonban nem vitatja, hogy létezik egyfajta „női árnyalat” a művészi beszédmódban, egy olyan sajátos jelentésuniverzum és eredetiség, amire csak a nő képes, amely azonban folyamatosan konfrontálódni kényszerül a férfiak által eszményített, követendő művészi szabályokkal, formákkal.E női árnyalatnak a mibenléte bizonyára sok fejtörést okozott már a világirodalom számos férfi szerzőjének, aki női álruhába bújva fiktív női szövegeket próbált írni.
Érdekes lehet számunkra Mary Ann Stodart felvetése is, aki a költészetet magát mint nőnemű szubsztanciát definiálja pusztán azért, mert a lírai érzelmességet női attribútumnak tartja. Egy sztereotípia működését látjuk itt is, miszerint az érzelmek megélése, felvállalása és kifejezése női dolog. Erre természetesen számos műalkotás rácáfol. Méltóképpen zárhatja az idézett példák sorát Esterházy Péter azon hitvallása, hogy a valódi esztétikai értékkel bíró művészet fokmérője a tehetség kell legyen, semmi más. Eszerint nincsenek nőírók, csak írók.
Nos, számomra talán az utóbbi a legszimpatikusabb, viszont nem tudok maradéktalanul egyetérteni. Ami a tehetséget illeti, kétségkívül az egyetlen fokmérő. Ami a másságot, egyediséget feltételezi, viszont olyannyira immanens, magától adódó, mint hogy vannak férfiak és nők. Ebben az életben olyan esszenciák érvényesítik a közös létezés feltételét, mely törvény mindaddig igaz, amíg a közös létezés fennáll. Maga az igazság tehát valahol a periférián mozog, társadalmaink kollektív megegyezésével. Az egyén számára a történelem, a „történelmi igazság” az érzékelhető mindebből, saját szerepének legalizálása. A nemi szerepek legalizálásában a feminista mozgalom kivívta a társadalom (és nem a férfiak) elismerését és az egyenlőség a kollektív tudás részévé kezd válni. Valójában ez a folyamat még sokáig eltarthat, de ha a sztereotípiákról leválasztva, nem férfi-ellenpólusként határozzuk meg, sok tanulságot vonhatunk le.
Utolsó kommentek